2005/Római tanyázás

Az Örök Városban
(2005. október 28 - november 2)

Rómában

Végre itt a nagy nap, október 28. Megyünk Rómába !!! A délutáni órákban indultunk, pontosabban 2-kor. Egy-kettő el is ment az első 4 óra az útból, mikor megálltunk pihenni. Mikor besötétedett, még filmeztünk is a buszban, de a Vicky szerint DÉÉVÉÉDÉÉztünk. Minden 4 órában megálltunk pihenni. Szombat reggelre beétünk Rómába. Józsi várt minket (aki nem tudná, a Józsi azért volt már Rómában, mert még mindig ott tanul). Elmentünk a szálláshelyünkre berakodni a cuccainkkal. Józsi még pihenni sem hagyott, mentünk is az utunkra.

A megnézett helyek: Na szóval Először is megnéztük a környéket kaptunk egy kis útmutatást Józsitól majd mentünk megnézni a Forum Romanumot. Kis pihenő, meg vásárlás után megnéztük a Colosseumot, de csak kívülről, mert bejutni egyszerűen lehetetlenség volt. Megnéztük a Lateráni bazilikát, majd azokat a lépcsőket, amelyeken Jézust vitték keresztre feszíteni. Itt teljes búcsút lehetett nyerni saját magunk számára. Másnap mentünk Vatikánba. Megnéztük a múzeumot, a Szent Péter teret és a bazilikát. Még a toronyba is felmentünk, és körbe néztük Rómát. A naplementét is megvártuk. Másnap több kisebb templomot megnéztünk. Voltunk egy nagy temetőben is, gyertyát gyújtottunk a fő keresztnél. Megnéztük a Torinói leplet is. Elmentünk a Spanyol lépcsőkhöz is, ahol gitároztunk énekeltünk, és egyesek még táncoltak is. Másnap megmártóztunk a tengerben, Tibor atya beütötte a sarkát, és sántikált. Hazafele negnétük a katakombákat, még magyar idegenvezetőnk is volt, de sajnos csak magnó volt. Utolsó nap elmentünk Assisibe. Megnéztük a bazilikákat, sőt még misénk is volt magyarul. Az estéli órákban indultunk haza. Reggel 10 óra kötül ertünk Udvardra.

Tapasztalatok:

- A tömegközlekedés kész kataszrófa.
- Az utcai árusoktól óvalodni kell.
- Akadnak azért kedves emberek is.
- Minden temlom előtt két koldus található.
- VIGYÁZZUNK A CUCCAINKRA!!!

Vadkerti Peti

 

A hosszabb verzió:

Egy út az örök városba

Két út van előttem, melyiken induljak? Azt hiszem, most az egyszer nem lesz nehéz dönteni, Rómába megyek! Így döntött a 28. számú Kaszap István cserkészcsapat vezetősége is. Tehát október 28-án, 26 ember 14: 00-kor nekiindult a tizenhét órás útnak.

Jobb kanyar, bal kanyar, autósztrádadíj fizetés, jobb kanyar, benzinkút. Körülbelül így zajlott ez egész éjszaka. Négyóránként kötelező megállni, szóval négy óránként szemügyre vehettük az adott ország benzinkútjának WC-jét, ami általában jellemzi az országot, vagy legalábbis az adott benzinkutat. Olyan nyolc óra körül értünk be Róma központjába, ahol felvettük szép kis sárga, folyton búgó autóbuszunkba a leendő idegenvezetőnket, Vadkerti Józsit, aki már pár éve tanúja lehet a római forgalmas, zajos és gyors életnek, mivel ott tanul. Minden rendes turista szeret nézelődni a buszból! Hát… mi nem nagyon tettük ezt akkor. Inkább a másik oldalunkra hajtottuk a fejünket (ahol néha a szomszéd lába, keze, feje, hátizsákja, gitárja és egyéb tulajdona szokott lenni). Valljuk be, hogy nem nagyon aludtunk az éjszaka, de mint "mindigébrenlévőnagytáborokattúlélt" cserkészek vagyunk rögtön nekivágtunk a városnak!

Rómát nem egy csendes, nyugodt városnak kell elképzelni, ez egy világváros, nem is akármilyen! Nagyrészt olaszok lakják, de a bevándorlók nagyon nagy számban vannak (ezt tapasztaltuk a metrón, buszon, villamoson). Eleve az ott élő emberek másak, mint mi. Megszokták a város bizsergését és zsúfoltságát. Az emberek mentalitása jóval különbözik a miénktől, ők simán áthajtanak a piroson és eszementül dudálnak, a szemetet meg ne is említsem!

Legelőször a Viktor Emánuellé téren, az "írógépnél" hallottuk egymás fényképezőgépes kattingatásait. Aztán következett a városháza, a Forum Romanum, a Colosseum, aztán egy templom, aztán még egy templom, és pihenő. Lefeküdtünk a fűbe, mint Párizsban szoktak az Eiffel- torony előtt. Nagyon jó volt! Kb. 22-25 fok lehetett, szóval nem fáztunk, sőt… Eközben elfogyasztottunk egy igazi olasz nagy fagyit, ami nem csak árban volt nagy, ill. magas, hanem térfogatban is! Ezalatt a társaság egyik fele megismerkedett egy indiai beütésű sötétbőrű utcai árussal (kiderült, hogy pár szót ért magyarul), és miután a lányok minden karkötőt lealkudtak a vajszívű árusnál, és már megvenni nem akarták, még 10-15 percet zaklatott minket, aztán továbbállt. Hál´Istennek. Ezután követezett a lateráni bazilika, és ezen belül a scala sancta- szent lépcsők, amin teljes búcsút nyer az, aki lassan, térdelve felmegy a kb. 40 lépcsőn, miközben imádkozik. Egy páran közölünk is megtették. Ezek után lecsendesült a 21 cserkészből és 4 civilből álló csoport, kiütött rajtunk a fáradság, és egyre többet hallhattuk az "én már nem akarok tovább menni" mondatot. De már nem volt sok hátra, innen elbolyogtunk egy újabb monumentális szerkezetű templomba, ahol láttuk a Torinói lepel másolatát és a keresztrefeszített Jézus keresztjének egy darabját, meg még egypár ereklyét, amik szintén a Megváltóhoz vonatkoztathatóakat. Kifáradtan, éhesen és álmosan visszamentünk a szállásunkra, ami egy plébánia volt. Kb. 7-től lehetett a mise, a mellettünk lévő templomban, ez nem megszokott templom volt, hanem olyasmi divatos, modern. Mise után, amit szószerint túl kellett élnünk az egyre fokozódó álmosság, fáradság és éhség miatt. (Egyébként olasz nyelven volt minden, senki nem értett semmit, az olasz hívőkön kívül.) A mise után lélekszakadva rohantunk a hálózsákjainkba, persze előtte még vacsoráztunk is, de ennek fontossága eltörpült az alvás vágya mellett…

A második nap már önmagában is jobban indult, mint az előző, mivel nem görnyedt állapotban ébredtünk egy buszban, hanem az előzőhöz képest még mindig jobb hideg és kemény csempén. De ezek csak elhanyagolható apróságok, a legszebb az egészben a fürdőszoba volt, zuhanyzóval! Ennek a napnak több pozitívuma is volt, pl. hogy egy órával többet aludhattunk, és ez nekünk fantasztikus volt! A nap folyamán még be szerettünk volna jutni a Vatikáni Múzeumba, ahová nem könnyű bejutni, főleg, ha ingyen van a belépő (ugyanis minden hónap utolsó vasárnapján ez márpedig így van). Kb. két és fél órát álltunk sorba, már reggel 7-től. Amúgy csak 8:45-kor nyit… (itt a híres olasz nyitvatartási időpontok…) kiálltuk a sort nagy nehezen. (Még azért megjegyzem, hogy kb. 80 000 ember várakozott bejutni a múzeumba.) A Vatikáni a világ legnagyobb múzeuma, szóval nem nehéz benne eltévedni, főleg ha minden olaszul van kiírva. Ebben a múzeumban több kiállítás is található, mint például: Egyiptomi Múzeum, Képtár, Szixtuszi Kápolna, Földrajzi Múzeum és meg rengeteg régi dolog, amit az ember egyszerűen nem bír megnézni 2-3 óra alatt. Délben egyeseknek volt olyan szerencséje, hogy elimádkozhatták az Úrangyalát a pápával. Itt a pápa egy nagyon magasan lévő épület, a jobbról második ablakából integetett nekünk. A téren lehetett kb. 300 000 ember, szóval nem volt semmi. 15-20 perc után a tér kiürült, az emberek mentek tovább főzni vagy nézni a várost, vagy egyszerűen csak maradtak ott és leültek a lépcsőkre, mint ahogy mi is tettük. Míg megérkeztek a többiek, akik lemaradtak a Múzeumban, mi szépen elővettük az otthonról hozott pástétomainkat, és megebédeltünk. Ez lehetett olyan két óra. Közben egy jót beszélgettünk, vagy egyesek még elsétálgattak a városban, szuveníreket hajtottak, esetleg fagyiztak. Ez olyan nyugis két óra volt. Nekem különösen tetszett. E pihenő után beálltunk egy újabb sorba, ami ezúttal a Szent Péter Bazilikába várakozott. Szinte már megszoktuk, hogy mindenhol óriási sor volt, itt csak 20-25 percet álltunk sorba, ami viszonylag elég jó volt! Az egészben a kupola volt a legszebb, mármint felülről, onnan csodálhattuk a várost, az igaz, hogy seholsem láttuk a végét, de azért örültünk neki. Sajnos II. János Pál pápa sírját már nem tudtuk megnézni, már becsukták, mire odaértünk. Ezek után gyalogosan, lihegve eljutottunk a buszmegállóba, ahonnan teljes kilátásunk volt az Angyalvárra. Csakhogy ne maradjon ki, itt is várni kellett. Mikor megjött a várva-várt buszocskánk, felszálltunk rá, ill. felnyomtuk magunkat rá, mivel az egész annyira tele volt, hogy egy tűt nem lehetett volna elejteni.

A gitárok lekerültek a vállunkról, kicsomagolódtak, szinte maguktól, és mi elkezdtünk zenélni. Ez még nem olyan különleges, de mi a Spanyol lépcsőknél zenéltünk! Én mondom, nagyon jó volt! Mentek ott spanyol, angol, magyar, még szlovák számok is, minden, ami eszünkbe jutott. Ez tényleg egy élmény volt, bár igaz, nem volt nagyon jövedelmező, mi jótékonysági koncertnek fogtuk fel! Ez előtt még romantikus, és esti hangulatban megnéztük a Pantheont és a Trévi- kutat. Szerencsésen beledobtam 2 Sk-t, hátha mégis visszajövök még Rómába. Este, a nagy és veszélyes Rómában visszabaktattunk (metróval) a szállásunkra. A fáradság higanyszála az egeket verte, ahogy csak el lehet képzelni. Ájulva dőltünk újból kedves hálózsákjainkba, a kómás tekintetek már csak halványan mozogtak felettünk, és vörös árnyalatú szemeink csukódtak, csukódtak, és hamarosan…:

Harmadik nap! Éled Róma, élednek a cserkészek Rómában! Ez olyan természetes volt nekünk, együtt éltünk a buszokkal, metrókkal, vonatokkal, villamosokkal, de csak mert muszáj volt. Reggel 8-kor keltünk és 9-kor elmentünk a város végére, ahol volt a temető. Igencsak érdekes hely, közben még szemügyre vehettünk egy szép római macskát, amik aztán ott Olaszországban elég hatalmasak, elhízottak és lusták, egyszóval az olaszok túlságosan is szeretik a macskákat. Ezen a napon még megnéztük a Szent Pál bazilikát, amiben minden eddigi pápa képe le van festve a templom felső részére, az érdekesség, hogy a kellőnél több pápa van ott, szóval vannak ott olyan személyek, akiket nem tudnak azonosítani. Ennek a bazilikának nagyon szép kertje is van, ahol fenyképezkedtünk is sokat. (Vannak ott pálmafák is!) Ezután jött a nap fénypontja, a tenger, az igaz, hogy nem volt valami nagyon meleg, de a merészebbek azért belemerészkedtek! Nagyon jót pihentünk ott, csak sütkéreztünk, és süttettük rég nem süttetett hasainkat. Kicsit fújt a szél, kicsit hideg volt a víz, nekünk mégis jól lesett. Miután kiáztattuk lábainkat, elmentünk megnézni a Katakombákat. Igencsak érdekesek voltak, meg aztán olyan fura volt ott lent lenni, ahol annyi embert temettek el. Majd elsétáltunk az egykori Via Appián, kb. 1 km-t, a Quo Vadis temlomig, ahol láthattuk Jézus lábnyomait egy kőben, az eredetisége kételyes, de mindenki hisz, amit akar. A nap végén újból megettük a pizza adagunkat, persze csak a mise után, és elmentünk sorba állni a zuhany elé, ami előtt minden este sor volt, ezután még kicsit gitároztunk, meg énekeltünk, meg furulyáztunk, mindenki azt, amihez ért! Persze nem bírtuk sokáig, éjfél után elmentünk aludni.

Negyedik nap. Nagy nehezen összepakoltunk és elindultunk Assisibe. Assisi csodálatos város, olyan elragadó és titokzatos a maga egyszerűségével, egyszóval tökéletes a nyugalomra vágyóknak. Mindenkinek nagyon tetszett! Itt kívülről megnéztük a Szt. Klára bazilikát, ami sajnos nem volt nyitva, de kívülről is szép volt… Majd a Szent Francesco templomot is láttuk, ezt már belülről is. Ez különösen szép volt, az altemplomban van Szent Ferenc sírja is. Az egész hangulata olyan más volt, mint a többi templomé, itt az emberek nem hangoskodtak és nem hallottam nevetést, gyereksírást vagy egyebet, ez tényleg olyan igazi templom volt. Voltunk még egy Szent Péter templomban is itt, Assisiben, az volt talán a legszebb az összes közül, pedig aztán Rómában annyi templomot néztünk meg, hogy nem is tudnám felsorolni! Nem volt díszes barokk, vagy óriási gótikus, egyszerűen szép volt! A hangulatot már csak egy valami tudta beteljesíteni, a mise. Elmentünk a Santa Maria degli templomba és egy kis helységben Tibor, az udvardi plébánosunk és Józsi tartottak nekünk egy misét, csak nekünk. Azt hiszem, ez volt életem egyik legjobb miséje, és szerintem nem csak én vagyok vele így! Lassú léptekkel és halkan kimentünk a templomból, közben még láthattuk a tövistelen rózsákat, és Szent Ferenc szobrát, ahol mindig galambok vannak, ez olyan holmi érdekesség arrafelé, és én nagyon szeretem a furcsa, érdekes, csodás, mesés dolgokat, ez is olyan volt.

Könnyes búcsú Józsitól, integetés, csend, és már csak a csend és az autóbusz motorjának berregése emlékeztetett arra, hogy: igen, mi megjártuk ezt, és reméljük mindenki egyszer eljut az örök városba.

 

Zsilett